Laky Teréz

Garzó Lilla

Tisztelt Gyászoló Család!

Kedves Barátaim, Kollégák!

Az a szomorú tisztem, hogy a Foglakoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium nevében búcsút vegyek tőled, hogy én szóljak közülünk utoljára hozzád.

A megtiszteltetés nagy, de a feladat nem könnyű. Én sem szeretek búcsúzni, és most még csak nem is tudok eléggé személytelen, eléggé kívülálló maradni. Nem tudok megfelelő távolságot tartani, ahogy a helyzet és a rám rótt szerep azt megkívánná. Tisztelőd és nem hivatalod képviselője áll ravatalodnál.

Hivatalos beszédet kellene mondanom, de -- attól tartok -- nem fog sikerülni. Túlságosan sok személyes emlék köt hozzád. Nyár elején találkoztunk utoljára. Egészséges voltál, zsörtölődtél, tanácsokat adtál, lakiteri voltál. Az utolsó heteidről, hogy beteg vagy, ugyan hallottunk, de eszünkbe sem jutott, hogy a nyár elmúltával esetleg nem találkozunk újra.

A halálra nem lehet felkészülni, hiába van belénk kódolva, és következik be törvényszerően. És te különösen nem adtál erre lehetőséget. Mindig egyforma voltál, most úgy emlékszem már évtizedek óta. Nem lettél öregebb, mint ahogy egy intézményen sem látszik meg néhány évtized. Persze ez így biztosan túlzás. De bennem, bennünk már így fogsz megmaradni. Mint aki mindig velünk volt, azután egyszer csak, hirtelen elment.

Évek óta a te munkáidat használjuk kézikönyvként a munkaerőpiaci elemezéseinkhez. Az elkészült kötetek évről-évre gazdagabbak lettek, újabb és újabb részletekkel bővültek, ahogy világunk kiszélesedett, ahogy a nagy sokk után elkezdtek problémáink struktúrába rendeződni. Pár éve már megszületett az angol nyelvő változat is, amit az Uniós szakértőkkel közösen tudtunk használni.

Az európai munkaerőpiac természetéről, jellegzetességeiről sok mindent tőled tanultunk meg először. Érzéked volt ahhoz, hogy olyan témákat, kérdéseket vess fel, sulykolj, próbálj újra meg újra az agyunkba vésni, amit mi marginálisnak gondoltunk, amit nem tudtunk észrevenni, vagy éppenséggel nem is akartunk. A munka átalakuló világáról beszéltél, a problémákról, amelyek majd bennünket is elérnek, vagy már el is értek, a munkaviszonyok változásáról, meghatározásuk nehézségeiről. Mindig erről, akkor is, amikor a privatizáció hatásáról, vagy a kisvállalkozások mőködéséről írtál. Földhözragadt ravatalodnál erről beszélni? Talán igen. De ez volt fontos számodra. Annyi mindent át akartál adni és annyit át is adtál. Vajon így érezted-e te is? Elégedett voltál-e legalább néha velünk?

Annak a minisztériumnak a nevében szeretnék búcsút venni tőled, ahol évtizedeket töltöttél. A Munkaügyi Minisztérium nevében, amely Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal lett, majd ismét Munkaügyi Minisztérium. Azután megszőnt, felolvadt más tárcákban, majd ismét reinkarnálódott most már Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériumként. Ennek a sok metamorfózison átment szervezetnek a kutatóintézetében dolgoztál, amelyik valaha önálló volt, majd az Országos Munkaügyi és Módszertani Központ, később a Foglalkoztatási Hivatal egy főosztálya lett. Főnökök jöttek-mentek, köztük én magam is. Te ugyanott, ugyanaz maradtál. Mint az egyszeri ember, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában járt iskolába, Magyarországon lett katona, a Szovjetunióban dolgozott és Ukrajnában ment nyugdíjba. És egész életében ki sem mozdult Munkácsról.

Olyan voltál nekünk, mint a tücsök Pinokkiónak. Szigorú és nem alkuvó kritikusa a szakmának, a kollégáknak. Nem állítom, hogy mindent elfogadtunk, amit mondtál, de mindig súlya volt szavadnak, mindig komolyan vettük. Irigyeltük -- talán jobb lenne, csak a saját nevemben beszélnem, mégis maradjon a többes szám, igen, irigyeltük -- szellemi függetlenségedet. Sokan lettünk kényszerő foglyai saját pályánknak, karrierünknek, kapcsolatainknak, igyekeztünk mérlegelni, mit mondunk. És amit elmondtunk egyszer, legfeljebb kétszer, de nem arattunk vele sikert, azt próbáltuk elfelejteni, elfelejtetni.

Te nem ilyen voltál. Nem mondtál le a saját igazadról. Újra és újra elismételted, leírtad, elküldted e-mailben, levélben. Az államigazgatásban ez a viselkedés nem megszokott. Egy idő után a kutatók is kényszerően feladják. Te nem adtad fel. Biztos voltál az igazadban. Mint akinek nincs félni, veszítenivalója. És így is volt. A saját tudásod és meggyőződésed tett erőssé. Elismert és megbecsült tagja voltál közösségünknek, megkerülhetetlen lettél, neved beírtad nagy betűkkel a szakmába, munkád benne volt azokban a döntésekben, amelyek megszülettek, és amelyek meg fognak születni. Mőveid, tárgyiasult tenmagad velünk maradnak.

Nekünk ez volt, ő volt Laky Teréz. Biztosan nem láttunk mindent, talán néha elcsüggedtél, azt gondoltad, borsót hánysz a falra. Lehet, hogy néha mellőzöttnek érezted magad, vagy kevésnek tartottad a megbecsülést, amit munkahelyeden kaptál. Nem éreztetted velünk soha.

Munkánk része voltál, közösségünk tagja voltál, Terike, hiányozni fogsz...

Neumann László

Laky Teritől búcsúzom a kollegák, tanítványok nevében. A nyolcvanas évek eleje óta ismerem őt az egyetemről, ahol tanított, és közös munkahelyünkről, az azóta mindenféle más névre keresztelt Munkaügyi Kutatóintézetből. Alig hihető, de ez már több mint húsz év az életünkből.

Két nappal halála előtt láttam utoljára. Egy finn kollégákkal közösen írt tanulmányunkhoz fűzött megjegyzéseiért mentem hozzá. Lelkemre kötötte, hogy hozzam el az Intézetből a postáját. A munkatársai által rám bízott három vastag boríték más, folyamatban lévő munkáinak anyagait tartalmazta. Rendületlenül dolgozott, természetes volt ez számára, még betegen, a kórházi körülmények ellenére is.

Bírálóként, opponensként Teri gyakran azzal kezdte a jelölt méltatását, hogy magasztalta annak szorgalmát, majd áttért a munka érdemi méltatására, vagy éppenséggel elmarasztalására, Persze tudtuk, hogy ő a legszorgalmasabb mindannyiunk közt. Úgy '91 táján, már 65 évesen új projektet talált ki. Elhatározta, hogy évente összeállít egy-egy kötetet a magyarországi munkaerőpiac aktuális folyamatairól. Ez egyszemélyes intézménnyé tette őt. Többször éltem meg külföldön, hogy munkahelyemet azonosították a ?munkaerőpiaci folyamatok? sorozattal. Pedig tudjuk, hogy ez nem az Intézet produktuma volt, hanem egyedül az övé. És tudjuk, hogy ezek az elismert művek milyen kisszerű, néha egyenesen megalázó körülmények között születtek.

Teri következetes liberális volt. Végsőkig hűséges értékeihez. Toleráns, de ugyanakkor kíméletlen vitapartnerként nem engedett szakmai elképzeléseiből, de ezt mindig a jobbítani akarás szándékával tette. Saját akadémiai karrierjénél fontosabb volt számára, hogy véleménye, kutatási eredményei eljussanak a politikacsinálókhoz. Még akkor is, ha sokszor úgy érezte, azok nem igen hallgatják meg.

75. születésnapján tanítványai nevében azt meséltem el az ünneplő közönségnek, hogy kopott intézeti szobájában az íróasztallal szembeni kényelmetlen szék mindig foglalt: régi és új barátok, hazai és külföldi kollegák, diákok és már tekintélyt szerzett kutatók zarándokolnak hozzá. Tanácsait, útmutatásait kérik, vagy éppen csak egy kis baráti beszélgetésre, néhány bíztató szóért jönnek. Mást persze nem is remélhettek, hiszen jól kamatoztatható kapcsolatokkal, anyagi forrásokkal Teri sohasem szolgált. Jóllehet, szakmai bizottságok és kuratóriumok tagjaként akár ebben is segíthetett volna. De mintha erre alkalmatlannak tartotta volna magát. Az előnyszerzés, az, hogy munkájáért a kutató pénzt kap, kívül esett gondolkodásán. Azt tartotta fontosnak, hogy tanítványai, munkatársai valódi kérdéseket tegyenek fel, eredeti kutatási eredményekhez jussanak.

Beszélgetéseinkben Teri a másik fél véleményét mindig nagyon figyelmesen hallgatta meg, de makacsul ragaszkodott saját nézeteihez. Mi, fiatalabbak persze értékítéleteit néha túlságosan sommásnak éreztük, zavart bennünket, hogy nem tartja sokra a tőle idegen, szofisztikált kutatási módszereinket, hogy egyszerűen érdektelennek minősíti nehezen kikínlódott eredményeinket. Annak az ötvenes években indult generációnak volt az egyik meghatározó személyisége, akik szemében előbbre való volt az igazság kimondása, mint a tekintélytisztelet, akiknek életeleme volt a kritika, és akik az újfajta divatoknak nemigen hódoltak be. Kár lenne tagadni, rengeteget vitatkoztunk vele, sokszor mérgesek is voltunk rá, ha nem tudtuk meggyőzni.

Saját fiai mellett mi is gyermekei voltunk. Élveztük szeretetét, aminek biztonságából olykor lázadtunk is ellene. Jó volt, hogy ezt megtehettük. Szeretete, barátsága ettől mit sem csökkent.

S most, hogy itt hagyott bennünket, nincs kinek megmutatnunk félkész írásainkat, nincs kivel vitatkoznunk, s nincs kivel ebéd közben megbeszélnünk napi gondjainkat. Soha nem fogjuk elfelejteni barátságát, a tőle kapott kritikát, bíztatást és támogatást.

A család búcsúja (hivatalos búcsúztató)

Kegyelettel és fájdalmas emlékezéssel gyűltünk ma itt össze, hogy végső búcsút vegyünk Teritől, akit 79 esztendősen ragadott el körünkből a halál.

A bánat, amelyet egy hozzánk nagyon közelálló ember elvesztése okoz, a bánatok legmélyebbike. Némán állunk a ravatalnál, felkészülve a búcsúra, s közben számtalan gondolat kavarog bennünk. Az élet hétköznapi gondjai közepette természetesnek vesszük, hogy emberek élnek, jönnek, mennek naponta körülöttünk, tesszük a dolgunkat hétről, hétre, állandó körforgásban. Azután, egy napon rádöbbenünk arra, hogy ismét eltávozott közülünk valaki, aki fontos része volt életünknek, napjainknak. Ekkor megtörik a szokott lendület, megállít a szomorúság, és elgondolkodásra késztet saját halandóságunk tudata is. Búcsúzni jöttünk Teritől, s most szomorúan állunk ravatala körül. Tudjuk és érezzük, hogy most csak a testtől búcsúzunk, ám mindörökre velünk marad a lelke, az emlékek, és kedves arcának feledhetetlen vonásai. "Hallgasd emléked mit beszél, fordulj a múlt csodáihoz!" -- írja a költő. Tegyük ezt most mi is! Idézzük fel elhunytunk életét, alakját, szép emberi tulajdonságait, amelyek sokáig élnek majd a hozzá közel állókban, mindannak tiszteletére mit élte során véghez vitt.

A következő búcsúzót az elhunyt fiai és legközelebbi családja nevében mondom el:

Anyánk, akitől most búcsúzunk, 1926. augusztus 6.-án született PÉCSETT. Három testvérével: ILÁVAL, MIKLÓSSAL és KÁLMÁNNAL nevelkedett a szülői házban, nagyon nehéz körülmények között, de összetartó családban nőtt fel. A testvérek mindvégig figyelemmel kísérték egymás sorsa alakulását, ám közülük ma már csak Miklós idézheti fel a régi, közös emlékeket. Az eredetileg zágrábi család Teri születése után először Győrbe, majd a háború után Pestre költözött.

Teri fiatal lányként Pécsett két évig államtudományokat hallgatott, majd kezdő újságíróként hamarosan Pesten helyezkedett el.

Részese volt a század nagy történelmi, társadalmi változásainak, megélte annak minden ellentmondását, tragédiáját és csodáját. Kivételes, nem mindennapi egyéniségével, határozott, céltudatos lényével kiemelkedett az emberek közül. Saját meggyőződése szerint járta útját, mindenről határozott elképzelése és véleménye volt. őszinteség, szókimondás jellemezte, ám soha sem volt benne ártó szándék vagy gondolat, s távol állt tőle a képmutatás is. Igazi demokrata volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyenrangúnak tekintett minden embert, semmilyen tekintély előtt nem hajolt meg, de mindenkinek megadta a kijáró tiszteletet. Személyéhez az emberek szeretete, megbecsülése főződött. Szellemi téren rendkívül igényes, más tekintetben puritán volt, fizikai életkörülményei nem nagyon érdekelték. Kosztolányi Halotti Beszédével szemben "nagy és kiváló" volt az élet számos területén, de nem igényelt kiváltságokat. Szerette a társaságot, az embereket, az életet.

Édesanyjához, nagyanyánkhoz ezer szállal kötődött. Amennyire anyánk nem volt tipikus anya, NAGYMAMA igazi anyuka, nagymama és dédike volt, aki rengeteget segített ellátásunkban, igyekezett levenni lánya válláról a mindennapok terheit. Amíg ILA húga élt, a vasárnap délutánokat mindig együtt töltötték. Nagymamát hosszú évekig tartó, súlyos betegsége végéig, 1995-ben bekövetkezett haláláig anyánk szeretettel, példaértékő áldozatossággal ápolta, és most egymás szomszédságában fognak nyugodni.

Apánkkal, KORNAI JÁNOSSAL, 1952-ben kötött házasságot, közös küzdelmek, örömök kísérték őket. S bár útjaik a 60-as évek végén szétváltak, viszonyukat mindig a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jellemezte.

Hozzánk, fiaihoz: GÁBORHOZ és ANDRÁSHOZ mély szeretet főzte. A hagyományos anyasablonba nehezen beilleszthető, különleges szülő volt. Legendás liberalizmusához képest szigorúan nevelt minket, és átadta a számára fontos emberi értékeket. Feleségeinket, TÜNDÉT és ÁGNEST nyílt szeretettel, családtagként fogadta be. TÜNDÉVEL harminc éven át közösen próbálta nevelni GÁBORT, ÁGINAK pedig már első látogatásakor kezébe nyomott egy lakáskulcsot, hogy jöhet bármikor. Anyósi mőködését jól jellemzi, hogy Andris első válása után felesége Éva maradt a Terivel közös lakásban, és Andris költözött el. Felnőtt unokáihoz, JULCSIHOZ és TOMIHOZ ugycsak mély baráti viszony főzte, miközben kisunokáival, DANIVAL és NÓRIVAL igazi nagymamaként viselkedett. Nagyon fájlalta, hogy a körülmények nem tették lehetővé, hogy a Kaliforniában élő kamasz MISKÁVAL nem volt alkalma igazán bensőséges kapcsolatot kiépíteni.

Nem volt hagyományos szülő, anyós vagy nagymama, hiszen a hivatás, a munka játszotta az életében a fő szerepet. Ugyanakkor a barátunk volt, szeretetére, segítségére, támogatására mindig számíthattunk. Sosem tekintett minket kiskorúnak, egyenrangú félként kezelt mindannyiunkat. Teri 79 évesen is fiatal volt mentalitásában, gondolkodásában, nyitottságában, a világhoz való viszonyában. Negyven évesen tanult meg angolul, és hetven is elmúlt, amikor az írógépet nyugdíjazva áttért a PC-s szövegszerkesztésre.

Vasszorgalom, kitartás, fegyelem, munkaszeretet jellemezte, mindenhol megállta a helyét. Magával szemben kíméletlenül szigorú, másokkal toleráns volt. Hivatásának megszállottjaként, óriási munkabírással, életének legutolsó pillanatáig dolgozott. A munka területén sohasem tudott nemet mondani, s élete során az volt az egyetlen, amiről panaszkodott, vagy dicsekedett??, hogy milyen sok határidős munkája van.

Türelem, jó kedély, kitőnő alkalmazkodó képesség jellemezte, minden korosztállyal megtalálta a kellő hangot. Könnyen teremtett kapcsolatot, optimista természetét, sziporkázó személyiségét a körülötte lévők hamar elfogadták, és akik mélyebben megismerhették, megszerették. Nem tudunk olyan emberről, aki ellensége, haragosa lett volna, és ő sem tudott tartósan haragudni.

Virágai nagyon fontosak voltak számára, s most nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a fikusszal. Szívesen járt koncertekre, sok angol krimit olvasott, és még a kórházból is bridzspartit szervezett. Motorja volt a Hagyományos Húsvéti Határmenti Túrának, és lelkes háziasszonya a karácsonyi partyknak.

Hirtelen, váratlanul tört rá a betegség, s rövid 5 hét leforgása alatt lerombolta szervezetét. Türelemmel, belső tartással viselte mindazt, amit a sors rámért, sohasem panaszkodott, sőt bagatellizálta a bajokat. Munkaszeretete, munkabírása sosem hagyta cserben, a kórházban is megszervezte, hogy "íróasztala" legyen, aminél dolgozhatott. Mint egész életében, most sem hagyta el magát. Végül nem ő, hanem a szervezete adta fel a küzdelmet, amikor a születésnapját követő éjjelen, augusztus 7.- én örökre elaludt.

Teri, szeretünk téged, a fontos problémákat ezentúl is együtt oldjuk meg!

Most pedig kísérjük halottunkat utolsó útjára.

A kolumbáriumnál:

Laky Teréz élete most lezárult, de szerettei őrzik őt tovább. őrizzük őt tovább lépéseinkben, döntéseinkben, emlékeinkben. Már egészen a miénk, mert bennünk hallhatatlan. Fájdalommal búcsúznak most Tőle:

Fiai: GÁBOR és ANDRÁS

Unokái: JULCSI, TOMI, MISKA, DANI és NÓRI

Menyei: TÜNDE, ÁGI

Öccse: MIKLÓS és családja, elhunyt testvére, KÁLMÁN családja. Búcsúzik gyermekeinek apja: JÁNOS. Valamennyi rokona, hozzátartozója, barátai, kedves munkatársai, szomszédjai, közeli ismerősei. Mindazok, akik szerették és tisztelték őt. Búcsúznak azok is, akik eljöttek a mai napon és azok is, akik csak gondolatban vannak most közöttünk.

Kozák Gyula

Andriska, én most írok mindenfélét, s ebből te azt használsz fel, amit tudsz.

Különösen munakéletem első évtizedében, sok olyan barátom lett, aki fél-háromnegyed generációval idősebb nálam. Hogy véletlen-e vagy ők választottak engem, esetleg én őket? Nem tudom, de csupa kiváló emberrel ismerkedtem meg a hetvenes évek elején. A puhuló kádárista diktatúrában magánlakásokban, szalonokban zajlott a közélet. Az én számomra a legfontosabb szalon a Laky Terié volt. A politikai nézetek azonossága, a közös szakmai érdeklődés, az esti duma- és kártyapartik, a szilveszteri bulik, nagyon gyakori együttlétet eredményeztek. Munka és magánélet alig vált el egymástól. Délelőtt valamilyen mondvacsinált bizottságban ültünk együtt és váltottuk meg a világot, de csak néhány órára váltunk el, s este együtt bridzseztünk, vagy éppen csak ültünk a Pusztaszeri úti "szalonban" és ott folytattuk, ahol délelőtt abbahagytuk.

Terinek volt egy különleges tulajdonsága: vonzotta magához az embereket. Ennek nyilván az is oka lehetett, hogy élete során sok helyen megfordult, sokféle emberrel megismerkedett, de "udvartartása" nem magántörténete "sleppjéből" állt, abban mindig feltűntek új arcok is. És fiatalok is rendre. Azt hiszem, mindenki szeretett hozzá járni. Semmilyen formális kötelezettséggel nem jártak ezek a vizitek, nem vittünk virágot, vagy süteményt, ahogy úri társaságban dukál, csak odamentünk, ettük-ittuk amit kaptunk, s folytattuk a soha véget nem érő beszélgetéseket. Ezekben a "smúzolásokban" mindig keveredett a szakma, amit nehéz lenne definiálni, hiszen átfedésben volt közgazdaságtan, szociológia, statisztika, politika, és a magánélet. Teri háziasszonyi, de inkább mondhatnám nagyasszonyi magatartása nyomán otthon érezhettük magunkat nála. Nyitott volt velünk, barátaival, magánéletéről, gyerekeiről éppen olyan természetességgel beszélt, mint politikai, szakmai nézeteiről. Úgy volt egy nagy társaság központja, hogy nem központ. Úgy tartott össze egy hatalmas kört, hogy nem végzett szervezőmunkát. Teri körül az események spontán alakultak, formálódtak. Persze volt menetrend: voltak napok, amikor ugyanazok az emberek találkoztak nála, de még ilyenkor is feltűntek mások is, akik éppen olyan jól érezték magukat, mint az aznap estére hivatalosak.

Nyitottsága párosult egy olyan emberi tulajdonsággal, amelyet élete végéig megőrzött, s amely generációja sok társára jellemző: ez pedig a másokról, a rászorulókról való természetes gondoskodás. A közös munkák során úgy tudott másokat nagyon keményen bírálni, hogy nem lehetett megsértődni, azt érezte az ember, hogy Teri semmi mást nem tesz, csak segít. És nem volt jelentősége annak, hogy éppen igaza volt-e vagy sem. Terinek mindig volt véleménye, azt soha nem titkolta, s vagy megfogadtuk, vagy nem. Ha megfogadtuk: nem triumfált. Ha nem: nem sértődött meg. Ha férfi lett volna, azt mondanám: domináns hím volt. Nála idősebb, rangosabb embereket is finom gesztusokkal, vagy éppen finom erőszakkal tudott -- a szó nem pejoratív értelmében! -- manipulálni. Ehhez persze az az előítéletmentesség kellett, amelyet tudatosan alakított ki. Laky Teri volt a legliberálisabb ember, akit valaha ismertem. S anélkül volt liberális, hogy ezt a fogalmat magára vonatkoztatva valaha is kimondta volna. De nem volt parttalanul liberális. Meghallgatta a másik véleményét, s ha nem értett vele egyet, kíméletlenül vitatkozott. Ha nem tudta partnerét meggyőzni, nem azt érezte, hogy vereséget szenvedett, csak egyszerűen visszavonult.

Számomra túl megengedő, túl elnéző volt, de ma, amikor már én is túl vagyok a hatvanon, tudom, ez a magatartás bölcsességet takart. Nem akart embereket életepizódokból megítélni. Mindig a teljes embert nézte, s a hibákat igyekezett elfeledni, a jó tulajdonságokat pedig felerősíteni. Ha valaki megalkuvó, vagy gyáva volt, s mi, harciasabb ifjak fölhorgadtunk, háborogtunk, morálisan ítélkeztünk, Teri csillapított bennünket, s történelmi tapasztalait -- soha nem hivalkodóan! -- példaként állítva, megbocsátásra biztatott. Ma már tudom: mindig igaza volt.

Kende Péter

Teri ahhoz a nemzedékhez tartozott amely a saját kárán tanulta meg hogy a szabadság minden másnal előbbre való. Már két tehetséges fiu anyja volt amikor ujságíróból szociológussá képezte át magát. Tette ezt azzal a szívóssággal mely mindig is jellemezte. De továbbra is a munka világa izgatta, annak igyekezett hasznára lenni. Népes baráti köre fájva gyászolja halálát és kegyelettel gondol rá.

Kende Péter Párizsból

Rudas János

Kedves András!

Még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Azért megpróbáltam hirtelen összeszedni valamit a gyászbeszédhez. Ezek impresszionisztikusak és zaklatottak, remélem fel tudja használni őket.

Teri nagyon sok embert ismert és szeretett. Utálta a butaságot és az értelmetlenséget, de tudott mindenkivel kedves lenni.

Az ember volt fontos neki, és nem az, hogy mi volt róla a véleménye: ha valaki bajban volt, fenntartás nélkül odafordult, közeledett hozzá, és ha tudott, segített.

Munkamániás volt: a munkába menekült minden rossz elől, nagyon kreatív volt, és szerette csinálni a szakmáját: a szociológiát. Hitt abban, hogy amit ír, az valamit talán segíteni fog ennek a társadalomnak, ha csak apró lépések megtételében is. Munkájában perfekcionista volt: mindig a tökéletesre törekedett. Másokkal szemben is igényes volt, de első sorban saját magával szemben.

Okos volt, éleseszű, nagyon logikusan gondolkodó. Szakmájában nem sok ember akad, aki több tudással rendelkezett volna, de semmiképpen nem volt szakbarbár, nagy volt az általános műveltsége is.

Budapesti értelmiségi volt, ugyanakkor úriasszony is (stílusában, műveltségében, magatartásában), e szavak legjobb értelmében.

Amennyire ez kívülről látható, nagyon szerette a fiait, akiknek a felnőtté válását és saját útjuk megtalálását okosan és eredményesen segítette elő.

Érzelmeiből nagyon keveset engedett látni másoknak. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy ne lettek volna érzelmei. A megértés, az emberszeretet, időnként a pillanatnyi düh, a kedves odafordulás az ismerősökhöz és a barátokhoz - ilyen érzelmeket láttam néha nála. De tartós haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat sohasem.

Nagyon racionálisan gondolkodott. Amit a rációval nem tudott megmagyarázni, azt nem próbálta transzcendentális dolgokkal, hittel, miegyébbel kipótolni. Van egy három évtized előtti emlékem arról, hogy a halálról, a saját haláláról is nagyon racionálisan beszélt. Azt nem tudom, hogy mi jutott eszébe erről utolsó napjaiban, hónapjaiban.

Még egyszer hadd fejezzem ki együttérzésemet, András, úgyszintén Gábor bátyjának is.

Köszönöm, hogy elolvasta mindezt.

Üdvözlettel:

Rudas János

Hárs Ágnes – Neumann László: LAKY TERÉZ (1926–2005)

Ágnes Hárs – László Neumann: TERÉZ LAKY (1926–2005)